Fotó: B. Müller Magda
Gaál–Sára – 80
Az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, a Gaál István Egyesület, az Uránia Nemzeti Filmszínház és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet Gaál István és Sára Sándor 80. születésnapja alkalmából rendezett programsorozatának keretében októberben és novemberben Sára történelmi dokumentumfilmjeit vetíti az Uránia. A vetítések ingyenesek.
A sorozat teljes programja letölthető itt.
| október 31. 18:00 - Te még élsz? (dokumentumfilm, 1990, 95') Keményfi Béla 1945 és 1953 között, megbénult lábbal éveket töltött szovjet börtönökben és egy szibériai munkatáborban. Az egyetlen bűne az volt, hogy leventeként Nyugatra hurcolták, és noha nem is harcolt, hazatérése után kémkedés vádjával letartóztatták az oroszok. november 7. 18:00 – Magyar nők a Gulágon (dokumentumfilm, 1992, III. rész, 98') Az ártatlan lányok és asszonyok elhurcolásának, kínszenvedésének és sokuk halálának krónikája kivételes erejű tiltakozás minden múlt-, jelen- és jövőbeli háború ellen! november 14. 18:00 – Csonka-Bereg (dokumentumfilm, 1989, 161') A film a beregi síkságnak a Szovjetunióhoz való háború utáni csatolását megelőző hónapoktól a szovjet lágerekben raboskodó és elpusztult ártatlan magyarok évtizedekig tiltott történetét tárja föl. november 21. 18:00 - Sír az út előttem (dokumentumfilm, 1987, Keresztúton, 92') A megrázó és örök tanulságokkal szolgáló négyrészes filmeposz a bukovinai székelység hányatott sorsát mutatja be a mádéfalvi veszedelemtől (1764) a Bácskába való, drámai következményekkel járó telepítésükön (1941), majd a háborút követő „hazatérésükön" át a film készítésének idejéig. |
Sára Sándornak a 80-as évek elejétől készült, akkor a Kádár-rezsim korábban legérinthetetlenebb tabuit döntögető történelmi dokumentumfilmjei kiemelkedő darabjai a magyarok hiányos történelmi ismereteit bővítő, tudatát formáló, s ezzel szellemileg a rendszerváltást előkészítő és beteljesítő alkotásoknak. A hosszú emlékezés-folyamok történelmi dokumentum- és forrásértéke az eltelt évtizedek alatt mind felbecsülhetetlenebbé vált. Sajnálatos módon azonban a filmek szinte hozzáférhetetlenek, legfeljebb nagyon ritkán láthatók késő éjjel valamelyik „közszolgálati" csatornán. A XX. századi történelem poklát megjárt, azóta már halott szemtanúk megrendítő vallomásai pedig a doni hadsereg pusztulásáról, a bukovinai székelyek, a beregszászi magyarok tragikus sorsáról vagy a magyar nők szovjetunióbeli szenvedéseiről értékvesztett korunk számára is fontos üzeneteket közvetítenek. Abban segíthetnének, hogy a jövő nemzedékeinek ne kelljen újra átélniük hasonló történelmi tragédiákat.
* * *
Rendezvénysorozat a magyar filmművészet két kiemelkedő alkotója, Gaál István és Sára Sándor 80. születésnapja tiszteletére
Gaál István és Sára Sándor 1933 augusztusában, illetve novemberében született, egymástól légvonalban alig ötven km távolságra, Salgótarjánban és Turán. Az érettségit és első sikertelen főiskolai felvételijüket követő egy évben végzett munka során tovább mélyítették hasonló gyermekkori tapasztalataikat az egyszerű emberek küzdelmes életéről. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán hamar egymásra találtak, s 1957-ben készített közös kísérleti filmjük, a Pályamunkások – a rendező Gaál, az operatőr Sára volt – azonnal nemzetközi figyelmet keltett. Nem sokkal ezután elváltak útjaik, mivel a fenti vizsgafilm sikerének köszönhetően Gaál István 1959-től két évig a római filmfőiskolán tanulhatott. Sára közben itthon dolgozott, s többek között 1960-ban íróként, rendezőként és operatőrként Virágát a napnak címmel egy kísérleti filmet is készített. (A két mű minőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ELTE Filmtudományi Tanszékének kétnapos konferenciáján fiatal kutatók külön tanulmányt szentelnek nekik!)Gaál István pályáját az olaszországi tanulmányok pozitív és negatív értelemben egyaránt döntően befolyásolták. Magyar kortársai számára elérhetetlen kulturális ismereteket sajátíthatott el (az olasz festészettel, építészettel és zenével való közvetlen találkozás meghatározó szerepet játszott művészi látásmódja kialakulásában – erről a pásztói Gaál István Filmnapokon esik majd szó), és elképzelhetetlen tapasztalatokat szerezhetett az emberi és művészi szabadságról. Alkati sajátosságai mellett ugyanakkor ide vezethető vissza az egész életét jellemző elszigeteltség, magány is. A politikai hatalom soha többé nem bízott benne, társai és a kulturális élet képviselői közül pedig sokan nem bocsátották meg neki, hogy szerencsésebb volt náluk. Hazatérése után, a pályakezdés lelkesítő időszakában, mindenekelőtt a Balázs Béla Stúdióban, néhány évig még „csapatban" dolgozott: Sára Sándorral, Huszárik Zoltánnal és Gyöngyössy Imrével egymás filmjeinek vágói, operatőrei, forgatókönyvírói, asszisztensei voltak. Sára Sándor fényképezte Gaál hatvanas években készült Oda-vissza, Tisza – Őszi vázlatok című dokumentumfilmjeit, első játékfilmjét, a Sodrásbant, majd hosszú szünet után, 1985-ben az utolsó játékfilmet, az Orfeusz és Eurydikét, Gaál pedig Sára Cigányok és Egyedül című dokumentumfilmjeinek operatőre és vágója volt.
Míg Sára művei többségében az egyén és a történelem, addig Gaál az egyén és a szűkebb közösség kapcsolatát, egymásra gyakorolt hatását kutatta. A felhőtlen közösségi szellem egy véletlen tragédia okán már a – pontosan 50 éve forgatott! – Sodrásban című első játékfilmjében szertefoszlott. A hirtelen felnőtté érett szereplőknek immár magányosan kellett számot vetniük saját felelősségükről a történtekben. A Zöldár (és részben a Keresztelő) elsőként ábrázolta – nem a hatalom, hanem az egyén oldaláról – egyén és közösség viszonyát az ötvenes években. A Magasiskola solymásztelepének modellhelyzete az elvont parabolikus látásmódot lélektani érzékenységgel társította, a Holt vidék pedig már kifejezetten a lélek mélyén zajló titokzatos folyamatok nyomába eredt. Ezekről a filmekről is hallunk majd a budapesti és a pásztói konferencián. Gaál István kivételes érzékenységgel mutatta be az egyén és közösség harmonikus kapcsolatának hiányából fakadó magányt a Bartók Béláról készült Gyökerek című portréfilmben is. A pozitív közösség-élmény ritka példája a rendező életművében a Római szonáta, ez a szeretetteljes tisztelgés a „második haza", Itália fővárosa előtt. 1985-től 2007-ben bekövetkezett haláláig több játékfilmre nem, csupán néhány televíziós munkára kapott lehetőséget. Volt egy-két fotókiállítása, visszajárt tanítani Olaszországba és Indiába, de legszívesebben kedves íróit, filozófusait olvasta, s ha tehette, kis videokamerájával, „kézműves" precizitással és magányos – ahogy ő szokta magát definiálni – „képírástudóként" (az ELTE-konferencián is elemzett) három „városfilmjét" készítette. A következő, Velencéről tervezett filmjét már nem tudta befejezni. Koporsója mellett a régi barát és alkotótárs, Sára Sándor búcsúztatta.
Sára Sándor első játékfilmje, a Feldobott kő végén a főszereplő vonaton utazik hazafelé, előtte egy befőttesüvegben lebegnek-kavarognak az elmúlt hetek történetének emlékképei: az általa készített fotók. A fiatal figuránsban, aki első sikertelen felvételije után megismerte a szocialista elmélet és az évszázados hagyományok gyakorlata között feszülő ellentmondást, nem nehéz az alkotóra ismerni. Sára Sándornak jó sok befőttesüvegre volna szüksége ahhoz, hogy közel hat évtizedes pályájának képkockáit egybegyűjtse, hiszen az életmű nemcsak hatalmas, hanem formai-stilisztikai, műfaji és gondolati szempontból egyaránt kivételesen változatos is. A kísérleti etűdtől (Virágát a napnak, Pro patria) a lírai szociográfiáig (Cigányok, Vízkereszt), a szatirikus jelenkori parabolától (Holnap lesz fácán) a történelmi témájú (80 huszár, Könyörtelen idők, Vigyázók, A vád) és a legújabb kori társadalmi igazságtalanság ellen tiltakozó (Tüske a köröm alatt) játékfilmig, a „beszélő fejes" riport-dokumentumtól és a „nehézsorsúak" arcát (Indiában is) megörökítő fotóktól a Duna Televízió című „film" képeiig sok minden egymás mellé kerül Sára Sándor közéleti szempontból is jelentős életművében. Nyitnunk kellene tehát egy-egy üveget a rövid-, a dokumentum- és a játékfilmrendezőnek, a fotósnak, a Duna TV elnöknek, de az operatőri életmű is nehezen férne bele egyetlen üvegbe, hiszen ahány rendezőpartnere volt, annyi képi stílust teremtett – Gaál Istvántól Kósa Ferencen, Huszárik Zoltánon át Ranódy Lászlóig vagy Szabó Istvánig.
Sára rendezői és operatőri életműve nem stiláris egységével tűnik ki, hanem markáns formateremtő érzékenységével. Első rövidfilmjei a Balázs Béla Stúdióban, illetve a Stúdió útkereső-kísérletező szellemében készültek, amelynek Sára az egyik alapító tagja volt. Pályatársaihoz hasonlóan aztán ő is nagyjátékfilmhez jutott, előbb operatőrként. A Sodrásban vagy a Tízezer nap esetében azonban pusztán a képekért felelős munkatársnál jóval több volt a szerepe. A Feldobott kő szerves folytatása a környezet, a táj adta lehetőségek fenti filmekben elkezdett expresszív kiaknázásának. Ezt követően azonban robbanásszerűen ágazik szerteszét a rendezői-operatőri stílus: látszólag mintha nem is ugyanaz az ember fényképezné a Szindbád szecessziós eleganciájú, az Ítélet balladisztikus súlyú, a Tűzoltó utca 25. szürrealisztikus-onirikus képeit. S mintha nem ugyanaz a rendező forgatná a hetvenes évek elején néhány próbálkozás után hamvába holt groteszk-szatirikus parabolák sorába tartozó Holnap lesz fácánt sem, amelyet a korabeli cenzúra igen rossz szemmel nézett. Sárának talán ezért is ment el a kedve a műfajtól. A következő film ismét jókora váltás, a klasszikus történetmondás iránti igény terméke. A 80 huszár az 1848-ban a Kárpátokon emberpróbáló körülmények között átkelő, a magyar szabadságharc megsegítésére igyekvő katonáknak állít emléket. Heroikus küzdelmüknek az elemekkel – és a történelem külső erői által satuba fogottak harcának a kötelességtudat és a lelkiismeret, a katonai eskü és a hazaszeretet, vagyis a magyar sors vissza-visszatérő, jelenig ható dilemmáival.
Az ilyen szemléletű történelmi filmekre azonban nemcsak pénz, hanem (politikai) igény sem volt. A tétlenség, a kompromisszumok helyett azonban Sára egy kihívóan bátor és dacos fordulattal reagált: olyan formát talált, amelyhez mindössze egy kamera és egy eléje ültetett ember kellett. Elhatározásából a nyolcvanas évek legnagyobb hatású dokumentumfilmes irányzata született, amelyben a látványbeli visszafogottságot a riportalanyok megrendítő emlékei ellensúlyozták. Ezekben a – Sára mellett elsősorban Ember Judit, a Gulyás-testvérek, a Gyarmathy Lívia – Böszörményi Géza, az Erdélyi János – Zsigmond Dezső alkotópáros vagy Schiffer Pál által jegyzett – hosszú-dokumentumfilmekben először esett szó a magyar közelmúltnak nemcsak a játékfilmekben, hanem még a társadalomtudományi kutatásokban is kényszerűen elhallgatott legsúlyosabb tragédiáiról, tabuiról. Sára Sándor felkavaró erejű, és ma már felbecsülhetetlen forrásértékű történelmi dokumentumfilmjeinek (Néptanítók, Krónika – Pergőtűz, Sír az út előttem, Csonka-Bereg, Te még élsz?, Magyar nők a Gulágon, Lefegyverzett ellenséges erők, Aki magyar, velünk tart) mind az ELTE-konferencián, mind az Uránia-vetítéséken, mind pedig a részben a konferencia anyagából, részben további szakértők (filmesztéták és történészek) tanulmányaiból tervezett születésnapi kötetben azért is szentelünk kiemelt figyelmet, mert a mai – különösen a fiatalabb korosztályokhoz tartozó – nézők számára, illetve az ország jövője szempontjából egyaránt rendkívül fontos tanúbizonyságokkal és tanulságokkal szolgálnak tragikus múltunkról.
Sára Sándor sokszínű, váratlan stílus- és műfajváltásoktól sem mentes életművének különös időszaka volt az a hét év, amíg a televízió mindent elárasztó „rágógumiképeit" legszívesebben betiltásra ítélő képalkotó művész a Duna TV elnöke volt. Szakmai elképzelései igazolásaként 1999-ben az UNESCO a csatornának ítélte a Világ legjobb kulturális televíziója címet. Sára Sándor mégsem maradhatott elnök… 2000 nyara óta arra vár, hogy megvalósíthassa a filmterveit. Új filmek helyett azonban a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával eddig csak a magyar filmművészet kiemelkedő alkotásait népszerűsíteni szándékozó ötlete valósult meg: az 53 magyar film című vetítéssorozat az Uránia Nemzeti Filmszínházban, amelynek folytatásaként a magyar dokumentum-, kisjáték- és animációs filmek javát is be fogják mutatni.
Sára rendezői és operatőri életműve nem stiláris egységével tűnik ki, hanem markáns formateremtő érzékenységével. Első rövidfilmjei a Balázs Béla Stúdióban, illetve a Stúdió útkereső-kísérletező szellemében készültek, amelynek Sára az egyik alapító tagja volt. Pályatársaihoz hasonlóan aztán ő is nagyjátékfilmhez jutott, előbb operatőrként. A Sodrásban vagy a Tízezer nap esetében azonban pusztán a képekért felelős munkatársnál jóval több volt a szerepe. A Feldobott kő szerves folytatása a környezet, a táj adta lehetőségek fenti filmekben elkezdett expresszív kiaknázásának. Ezt követően azonban robbanásszerűen ágazik szerteszét a rendezői-operatőri stílus: látszólag mintha nem is ugyanaz az ember fényképezné a Szindbád szecessziós eleganciájú, az Ítélet balladisztikus súlyú, a Tűzoltó utca 25. szürrealisztikus-onirikus képeit. S mintha nem ugyanaz a rendező forgatná a hetvenes évek elején néhány próbálkozás után hamvába holt groteszk-szatirikus parabolák sorába tartozó Holnap lesz fácánt sem, amelyet a korabeli cenzúra igen rossz szemmel nézett. Sárának talán ezért is ment el a kedve a műfajtól. A következő film ismét jókora váltás, a klasszikus történetmondás iránti igény terméke. A 80 huszár az 1848-ban a Kárpátokon emberpróbáló körülmények között átkelő, a magyar szabadságharc megsegítésére igyekvő katonáknak állít emléket. Heroikus küzdelmüknek az elemekkel – és a történelem külső erői által satuba fogottak harcának a kötelességtudat és a lelkiismeret, a katonai eskü és a hazaszeretet, vagyis a magyar sors vissza-visszatérő, jelenig ható dilemmáival.
Az ilyen szemléletű történelmi filmekre azonban nemcsak pénz, hanem (politikai) igény sem volt. A tétlenség, a kompromisszumok helyett azonban Sára egy kihívóan bátor és dacos fordulattal reagált: olyan formát talált, amelyhez mindössze egy kamera és egy eléje ültetett ember kellett. Elhatározásából a nyolcvanas évek legnagyobb hatású dokumentumfilmes irányzata született, amelyben a látványbeli visszafogottságot a riportalanyok megrendítő emlékei ellensúlyozták. Ezekben a – Sára mellett elsősorban Ember Judit, a Gulyás-testvérek, a Gyarmathy Lívia – Böszörményi Géza, az Erdélyi János – Zsigmond Dezső alkotópáros vagy Schiffer Pál által jegyzett – hosszú-dokumentumfilmekben először esett szó a magyar közelmúltnak nemcsak a játékfilmekben, hanem még a társadalomtudományi kutatásokban is kényszerűen elhallgatott legsúlyosabb tragédiáiról, tabuiról. Sára Sándor felkavaró erejű, és ma már felbecsülhetetlen forrásértékű történelmi dokumentumfilmjeinek (Néptanítók, Krónika – Pergőtűz, Sír az út előttem, Csonka-Bereg, Te még élsz?, Magyar nők a Gulágon, Lefegyverzett ellenséges erők, Aki magyar, velünk tart) mind az ELTE-konferencián, mind az Uránia-vetítéséken, mind pedig a részben a konferencia anyagából, részben további szakértők (filmesztéták és történészek) tanulmányaiból tervezett születésnapi kötetben azért is szentelünk kiemelt figyelmet, mert a mai – különösen a fiatalabb korosztályokhoz tartozó – nézők számára, illetve az ország jövője szempontjából egyaránt rendkívül fontos tanúbizonyságokkal és tanulságokkal szolgálnak tragikus múltunkról.
Sára Sándor sokszínű, váratlan stílus- és műfajváltásoktól sem mentes életművének különös időszaka volt az a hét év, amíg a televízió mindent elárasztó „rágógumiképeit" legszívesebben betiltásra ítélő képalkotó művész a Duna TV elnöke volt. Szakmai elképzelései igazolásaként 1999-ben az UNESCO a csatornának ítélte a Világ legjobb kulturális televíziója címet. Sára Sándor mégsem maradhatott elnök… 2000 nyara óta arra vár, hogy megvalósíthassa a filmterveit. Új filmek helyett azonban a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával eddig csak a magyar filmművészet kiemelkedő alkotásait népszerűsíteni szándékozó ötlete valósult meg: az 53 magyar film című vetítéssorozat az Uránia Nemzeti Filmszínházban, amelynek folytatásaként a magyar dokumentum-, kisjáték- és animációs filmek javát is be fogják mutatni.
Pintér Judit
a rendezvénysorozat
egyik szervezője
a rendezvénysorozat
egyik szervezője
A rendezvénysorozat főtámogatója a Magyar Művészeti Akadémia.
