Az akadémiai székfoglalók sajátja, hogy az előadó korábbi, megelőző tevékenységéről, jobbára életművének egészéről igyekszik lehetőleg minél átfogóbb, szemléletesebb képet nyújtani. Nyilván azzal a céllal, hogy a pályafutása terén járatlan hallgató is némi betekintést nyerjen abba a világba, amelyben működését kifejtette.
Pataki Tibor művészete nem csupán izgalmas színfoltja a kortárs magyar képzőművészetnek, de tevékenysége messzebb is tekint: azt a nehezen fellelhető egyensúlyt keresi a kortársi környezetben, amely évezredeken át fennállt ember és természet között, ma pedig nehezen találjuk nyomát.
„A könyv története, az ember története." A közelmúltban ezzel a tételgondolattal vezette fel Pataki Tibor képzőművész akadémiai székfoglalóját, Sorskönyvek és könyvképek címmel megtartott előadását. Az axióma így persze nem igaz, hiszen az emberi jelenség korábbi eredetre tekint vissza, mint egyik legkiválóbb kulturális teljesítménye, a könyv, beleértve annak korai elődeit, az agyagtáblákat vagy papirusztekercseket is. És Pataki Tibor természetesen finomította is kijelentését, miszerint a könyv az emberi tudás megőrzésének eszköze. De tovább is fűzte gondolatát azzal a megállapítással, hogy századunkra a könyvkultúra, a testet öltött tárgy és talán a benne felépített tudásépítmény is: egyre inkább inog. Az viszont kétségtelen, hogy a könyv emberi kultúránk jelképévé vált.
Pataki Tibor előadása éppen erről szólt, a könyvről: mint tárgyiasult valóságelemről, és mint valaminek a szimbólumáról, annak jellegzetes vonásairól és nem utolsó sorban ábrázolásáról, képi megjelenésének, megjeleníthetőségének sokféle lehetőségéről. Nem véletlenül. Ugyanis az alkotó eddigi életművének javát a könyv körüli forgolódás, a róla való gondolkodás különböző aspektusai formálták.
De miképpen lehet a könyvet, az általa közvetített szimbolikus tartalmat, a könyvet, mint a műalkotás tárgyát ábrázolni, megjeleníteni, s mivégre való az ilyesfajta igyekezet?– tette fel a kérdést közönségének, és minden bizonnyal önmagának is a több évtizedes gyakorlat tapasztalatait összegezve.
Az úgynevezett könyvmunkák az életműnek ugyan csak egy, ám domináns vonulatát alkotják Pataki művészetében, tanulságai azonban messze hatók. A székfoglaló beszéd éppen ezért arra korlátozódott, hogy a könyvmunkákhoz vezető utat mutassa be: a közben fellépő inspirációkat és élményeket, döntéshelyzeteket és felismeréseket a létrejött művek együttesében, összefüggésében.
A könyvvel való kapcsolatának etapjaira visszatekintve az alkotó a következő csomópontokról, nézőpontváltásokról számolt be.
Az otthoni könyvtár látványa, a kötetek forgatása gyakori tevékenysége volt. A könyv egy más típusú szemléletével ismerkedett meg nyomdai munkája során. Az origamival történt találkozás, a minimális matéria kreatív felhasználásával jelentős szellemi tartalom közvetítése – már valódi alkotómunka volt.  A szabálykövetésben rejlő szabadság megnyilatkozása.
Döntő inspirációt jelentett az a praktikus tevékenység, amely során kiadásra szánt könyveket tervezett, készített elő, mivel ennek révén jutott el az egypéldányos művészkönyvig.
Kísérletek hosszú sora vette kezdetét. Sajátos együttműködés az anyaggal, amelyet hagyni kell saját természete szerint viselkedni, ugyanakkor elérni, hogy engedje is magát az alkotó szándékai szerint vezetni. Például két könyv lapjainak összetolása, egybelapozása során, amely esetben mindkét könyv megtartja egyéni karakterét, miközben létrehoznak egy közös részt. Interferálnak, egymásba simulnak és egymásnak feszülnek a lapok. (E lapjátékot egy rövidke film is illusztrálta.) A felismerés nyomán, hogy mindez képi, képes, egyben tárgyiasult analógiája lehet az emberi kapcsolatoknak – sorozatművek születtek meg. Elsőként a Sorskönyv, majd a Párnakönyvek, aztán a Könyvtáj sorozat művei keltek életre, hogy a napjainkban is készülő „Évgyűrűk"szériához vezessenek.
Az előadás egy korai pontján említett Nietzsche idézet folytonosan visszaköszönt Pataki előadása során, miszerint: „Ha elég sokáig nézünk a mélységbe, a mélység visszanézhet belénk." E gondolat vezérszálként szolgált a Pataki-könyvművek kronologikus bemutatásának, mivelhogy a vertikalitás mindvégig jellemző elmozdulási iránynak bizonyult a műcsoportok létrejöttének ismertetése során: az alkotó egyre mélyebben merítkezett meg egy tárgy művészi lehetőségeiben.
Pataki Tibor székfoglaló előadása életművének egy műfaji epizódját, annak történeti vázlatát tárta közönsége elé: egy párbeszéd történetét idézte meg. Párbeszédet az anyaggal, a könyvvel, tágabb értelemben a természettel. Ennek jegyében szólt a – talán önmaga számára is programot adó – végső megállapítása: „Az ember, a könyv és a természet egyaránt nehéz időket él meg. Ezt a sorsközösséget kívánom megfogalmazni a műveken keresztül."
 
Pataki Tibor
festő, alkalmazott grafikus
Budapest, 1951. március 2.
Budapesten él
Az MMA levelező tagja (2021)
Képzőművészeti Tagozat
Díj: Munkácsy Mihály-díj (2011)