Ahogy egy könyvélmény, egy hangverseny, egy történelmi esemény, úgy akár egy összejövetel, egy találkozó is életünk teljes idejére beírhatja magát emlékezetünkbe. Egy helyszín, egy esemény, mindössze két nap történése. Egy találkozó, amely messzire tekintett vissza és kereste az utat előre. Sokak emlékezetében még ma is élénken él és idéződik fel az a kényszerűen hosszan előkészített és sokáig halogatott találkozó, amelyen az egykor fiatal kortárs írók és költők gyűltek össze, köztük a már éppen hogy nem ifjú Illyés Gyula. 
Igényünk vagy várakozásunk lehetett volna, hogy inkább az író műhelyéből, alkotói világából szóljon felénk valami az akadémiai székfoglaló alkalmával, olyasmi, amivel máskülönben nemigen találkozhatnánk. Mert Lezsák Sándornak, aki 1974-ben Homo Nyüzsgő címmel vígeposzt írt, akinek verseit Ágh István mutatta be az Élet és Irodalomban, az Önarckép évszámokból megrajzolt versgrafika, a Kimondhatóság határáig könnyelmű helyszínrajz, a Nyolcvan vödör levegő szerzőjének, aki az elsők között kapta meg a Kilencek Költői Társaság díját: lett volna más egyébről szólnia, mint alkotónak, s nem egy közösségi fellépésről.
Ezt erősítette meg Bíró Zoltán, Lezsák Sándor laudátora is egy rögös életút, ám gazdag életmű néhány mozzanatát felvillantva – a tilalom és tűrés határán. Mindamellett hangsúlyozta, vidéki ember létére országos ügyben vállalt szerepet Lezsák Sándor, amikor 1979-ben Lakitelken találkozót szervezett. Azt a kétnapos összejövetelt, amely egy nemzedék számára vált fordulóponttá, amely a magyarság sorskérdéseiről gondolkodott. Részben visszatekintve a közelebbi és távolabbi múltba, de leginkább az akkori jelenre és a lehetséges jövő felé fordulva.
A tilalom és a tűrés határán – így szólt Lezsák Sándor egyáltalán nem szokványos akadémiai székfoglaló beszédének címe. Meglepetést leginkább azzal okozott, hogy nem is annyira magát, saját alkotói életútját vagy annak jellegzetes vonásait, olykor ikonikussá nőtt alkotásait állította középpontba, hanem nemzedékét. Annak is egyetlen, kiemelkedően fontossá vált eseményét, a Fiatal Írók Találkozóját, amelynek Lakitelek, az ottani művelődési ház adott otthont 1979. május 18-án és 19-én.
Azért éppen Lakitelekre került e találkozó, mert Lezsák Sándor 1969 szeptemberében, mintegy véletlenül oda került, a szikrai tanyasi iskolába tanítónak. Az 1979-es összejövetel előzményének is tekinthető, hogy Lezsák 1971-ben szerette volna megrendezni a magyar nyelvű ifjúsági lapok találkozóját, de nem járt sikerrel.
Néhány évvel később az írótalálkozó viszont igen. Nem kevés viszontagságot követően, de létrejött. Lezsák Sándor személyes hangvételű felszólalása során nem csupán tényszerű kronológiát vázolt fel, de alkalmanként lényeges kitérőket tett: íróvá formálódásának néhány fontosabb, emlékezetesebb mozzanatát is felidézte. Hogy miképpen vált szellemi iránytűjévé Csoóri Sándor tevékenysége, mint nemzedéktársai közül még oly sokak számára. Középpontban mégis a találkozó története állt: hogy milyen körülmények között, kiknek a közreműködésével, támogatásával és ellenében kerülhetett sor e nemzedéki tanácskozásra, kiemelve Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Ördögh Szilvesztert, akik nélkül nem valósulhatott volna meg találkozó Lakitelken.
Hogy minek volt közvetlen örököse és örökhagyója e nemzedék, milyen források és eredők nyomán jött létre e kétnapos tanácskozás? A népi írók szociografikus tevékenysége a magyar vidék életét kívánta feltárni. Időközben azonban a kérdések átformálódtak, e nemzedék más irányba tekintett.  A tanácskozás választott témája a Korszerű nemzeti önismeret volt, de leginkább a nemzettudatról esett szó, Különös tekintettel a határainkon túl élő magyarok helyzetére, érdekképviseletének lehetőségeire.
A kecskeméti Forrás szeptemberi száma ugyan közölte az elhangzott felszólalásokat, illetve azok összefoglalóit: Tordai Zádor, Szakály Ferenc, Huszár Tibor, Kiss Gy. Csaba, Fekete Gyula, Ratkó József, Czakó Gábor, Szigeti Lajos, Szilágyi Ákos, Veress Miklós, Kulin Ferenc, Petrőczi Éva, Kőbányai János, Papp Márió, Kis Pintér Imre, Kulcsár Szabó Ernő, Csordás Gábor, Mányoki Endre, Hajnal László Gábor, Szentmihályi Szabó Péter, Görömbei András, Kántor Péter, Agárdi Péter, Móser Zoltán, Zelei Miklós, Tóth Erzsébet, Pálfy G. István, Dobozy Imre és az éppen előadó, Lezsák Sándor szavait. Ám nem mindenkiét. Például a tanácskozás felvezető gondolatait, Buda Ferenc „Haza és nemzeti önismeret" címmel elhangzott gondolatait sem, így Lezsák Sándor hosszan idézte.
E tanácskozáson kitüntetett figyelem övezte Illyés Gyula jelenlétét, felszólalását. Érthető módon. Hiszen ezen az összejövetelen ő képviselte a múlt irodalmát, mint annak legtekintélyesebb alkotója, egy olyan közegben, amely a fiatal írók lázas tettrekészségétől izzott. Így e találkozó, ha szűkebb értelem szerint is: nemzedékek összejövetele is volt.
Lezsák Sándor egy olyan eseményt állított székfoglaló beszédének középpontjába, amely egy nemzedék életét és gondolkodásmódját határozta meg. Nem csupán az irodalomról való vélekedését, állásfoglalását, az akkori jelen állapotainak értékelését, de messze azon túl: egy nemzet önismeretét, sorskérdései felőli szemlélődését.
Rövid az emberi emlékezet. Talán éppen ennek meghosszabbítását célozta meg Lezsák Sándor akadémiai felszólalása, székfoglalója, valamint az a visszaemlékezéseket tartalmazó kötet is, amely korábban, 2017-ben jelent meg: hogy az 1979-es lakiteleki írótalálkozónak írásos nyoma is fennmaradjon.

Bíró Zoltán: Laudáció Lezsák Sándor akadémiai székfoglalójához


Lezsák Sándor
költő, író
Kispest, 1949. október 30.
Lakiteleken él
Az MMA levelező tagja (2021)
Irodalmi Tagozat
Díjak: Pilinszky János-díj (1993), Bethlen Gábor-díj (2001), József Attila-díj (2018), A Magyar Éremrend nagykeresztje (2019), Petőfi-díj (2019)