„Akadémiánk ebben a perspektívában, ilyen gondolati keretek között igyekszik élő kapcsolatot teremteni múltunk és jelenünk értékei között, hogy erre alapozhassuk nemzeti jövőnket és egyedi kultúránkat a mind bizonytalanabbá váló európai környezetben" – mondta a II. Népművészeti Nemzeti Szalon április 15-i megnyitón dr. Richly Gábor, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) főtitkára. Vetró Mihállyal, a kiállítás főkurátorával beszélgettünk.
– Hogyan lehet összehasonlítani az I. Népművészeti Nemzeti Szalonnal a mostanit? Egyáltalán összevethetők?
– A 2018-ban rendezett első kiállítás a Műcsarnok mind a tizenkét termét elfoglalta. Akkor egy seregszemlét láthatott a közönség, hónapokon át tartó regionális pályázatokon választotta ki a zsűri azt a közel ötszáz alkotót, akik bemutatkozhattak. Most jóval kisebb területen, három teremben mutatunk be egy jól körülhatárolt vezérelv szerint összeállított anyagot. Ezúttal nem az alkotók személye volt az elsődleges, hanem az üzenet, amit az egész tátlat képvisel. A LélekFormák cím az egységre utal, a hármas üzenetben pedig a gyökerek a tudás átörökítésére, az oldalágak a kortárs művészetekre tett hatásra, a termés a népművészet jövőjét jelentő fiatal alkotókra.
– Mondhatjuk, hogy ez a kiállítás a maga rétegzettségében egyszerre mutatja be a múltat, a jelent és a jövőt?
– Igyekeztünk így összeállítani, bár – ha a múltról beszélünk – az lényegében folyamatos, hiszen olyan családok munkásságát mutatjuk be, amelyek több nemzedék óta, akár háromszáz éve ugyanazt a mesterséget képviselik. Nagyon fontos szempont volt, hogy a családoknak ma is legyenek alkotó tagjaik, és sokuknak ott van a gyermeke, az unokája, akit a mesterségre tanítanak. Itt a legizgalmasabb a természetes tudásátadás, az apáról fiúra vagy a nagyszülőről az unokára szálló tudás.



– Hogyan kell elképzelni a kiállításnak ezt az Örökítés című egységét, amely a mesterségek átöröklődéséről ad képet a látogatónak?
– A terem közepétől kiindulva tizenkilenc sugárban helyezkednek el a családok által készített tárgyak. Minden esetben igyekeztünk legalább három nemzedéket bemutatni, de van, ahol hat-hét nemzedék munkája jelenik meg. A legrégebbi tárgy az 1700-as évek közepéről származik, a legújabb idén készült. Izgalmas látni a folyamatot, ahogyan az elmúlt háromszáz év során ugyanazt a tudást és minőséget képviselték, vitték tovább. Ma is jól használható tárgyakat láthatunk, amelyek a szépségükkel is kitűnnek. Ugyanebben a teremben bemutatunk kilenc „iskolateremtő" mestert is: itt megszakadt a mesterség természetes átörökítése, és tanítványok folytatják a hagyományt. A tudás átadásának ez a másik útja.
– A középső terem falán a Gyönggyel leveledzik felirat olvasható. Miért ezt választották?
– Nagyon izgalmas gondolat ez, egy moldvai szerelmes dal egyik sora, amit Kallós Zoltán gyűjtéséből ismerek. Szerelmesét kérdezi az énekes, hogy mikor láthatja őt, és a válasz ez: „Mikor kapud sarka gyöngyvel leveledzik." Valami csodának kell történnie ahhoz, hogy a halott fából az élet újra kisarjadjon, és ráadásul gyönggyel, a legtisztább minőséggel. Bartók Béla a mély gyökerekből táplálkozó magyar népi kultúrát nagyon modern formavilággal teremtette újra. Ugyanezt szerettük volna bemutatni a kiállításon a képzőművészetben. Megkerestünk olyan festőket, grafikusokat, szobrászokat, iparművészeket, akik vállaltan a magyar népművészetet tekintik kiindulópontnak az alkotás során. Műveik mellé odatettük azoknak a fafaragóknak, gyapjúszövőknek, hímzőknek, fazekasoknak a munkáit, akik ugyanabból a motívumból kiindulva alkotnak. Nagyon izgalmas látni, hogy egy festmény mellett egy ácsolt ládán, egy nemezen hogyan jelenik meg ugyanaz az alapgondolat, melyik művész milyen irányba tud ebből tovább „leveledzni". Csoda, ami itt történt, és büszkén merem állítani, hogy ma már nem csak zenei területen sarjad ki a népművészeti gyökerekből a kortárs művészet, hanem ugyanezt láthatjuk a festészetben, a szobrászatban, az iparművészetben is.
      
– Hangsúlyos ezen a kiállításon a fiatalok jelenléte. A Harminchárom címet viselő harmadik kiállítási egység róluk szól.
– Igen, hiszen a munkánk egyik legfontosabb célja, hogy legyen, aki továbbviszi ezt az örökséget. Harminchárom olyan fiatalt választottunk ki, akik krisztusi korban vannak, és már bizonyítottak. Ők azok, akiknek már tanítványaik vannak, elmélyültek a magyar népművészetben, félelem nélkül rájuk bízhatjuk annak jövőjét.   
– A kiállítás abból a szempontból is egyedülálló, hogy népzenei válogatás kíséri, amely később is meghallgatható. Emellett filmeket is láthat a közönség. Hogyan választották ki ezeket?
– A népzenei anyag az első teremben hallható, de egy QR-kód beolvasásával az interneten is elérhető. A zenei anyagot az MMA akadémikusai, köztesületi tagjai, ösztöndíjasai közreműködésével, Szerényi Béla szerkesztésében és irányításával vették föl. A harminchárom fiatal alkotóról pedig egy-egy rövid portréfilm készült, amelyek az őket bemutató teremben láthatók, s emellett a Műcsarnok honlapján is elérhetők. A Pergő képek teremben Rockenbauer Zoltán kurátornak köszönhetően tizenkét néprajzi filmből kaphatnak ízelítőt a látogatók. Ennek apropóját az adja, hogy közel százéves a néprajzi filmezés. Az első filmek sajnos nem maradtak fenn. A harmincas években némafilmek készültek, a hozzájuk tartozó zenét csak elképzelni tudjuk. Egyes alkotások mesterségeket, szokásokat, hagyományokat, viseleteket mutatnak be, más filmek dokumentarista jellegűek, és művészfilmek is akadnak köztük. A kurátor néhány perces részleteket választott ki ezekből, és egy-egy hozzájuk illő tárgyat, amelyek kézzelfoghatóan is jelen vannak a kiállítás anyagában.



– A filmek mellett fotókiállítás is kíséri a tárlatot. Fiatal fotográfusok kaptak lehetőséget a bemutatkozásra.
– Három fiatal, de már sokat bizonyított fotós néprajzi tárgyú képeit láthatjuk. Valamennyien testközelből ismerik a magyar népi kultúrát, a paraszti életet, és dokumentálják azt a viselettől kezdve az állattartáson át a különböző mesterségekig. Képeiken azt is bemutatják, hogyan él ma ez a mélyen gyökerező műveltség. A kiállított fotókat Tulipán Zsuzsanna kurátor válogatta.
– Szokás azt gondolni, hogy a népművészet ma már múzeumba zárt emlék, amely a múlthoz tartozik. A kiállítás azonban ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja.
– A népművészet olyan kortárs művészet, amelynek képviselői műalkotásokat és használati tárgyakat is készítenek. Akkor hagyományozódik tovább, ha nem csak másolataiban él, hanem úgy reflektál a kor változásaira, hogy azt a mintát és szépséget, amit őseink sok száz éven át megőriztek, a mindennapjainkba illesztve használhatóvá teszi. Ezt bizonyítják a kiállítás alkotói is, hiszen tárgyaik – melyek a mindennapi élet vagy a szakralitás eszközei – nem vitrinbe készültek. Sokat közülük már „a használó kezéből" kértünk el a tárlatra.
– A II. Népművészeti Nemzeti Szalon különlegességei közé tartozik az is, hogy újrahasznosítható tárlat. Hogyan gondolkodtak a kiállítás utóéletéről?
– A magyar népi kultúrában soha nem keletkezett hulladék. Ma arra törekszünk, hogy minél kevesebb hulladékot termeljünk, de igazából semmi újat nem kell feltalálnunk, elég, ha megnézzük, hogyan működött ez a paraszti kultúrában. Mindent hasznosítottak. Csak egy példa: ha szőttek egy inget, azt több nemzedék hordta. Amikor elhasználódott, felcsíkozták, és rongyszőnyeg lett belőle, ami először a szobába, aztán a konyhába, később a kamrába, s végül a kutya alá került. Az újrahasznosítás gondolata megjelenik a kiállítási installációkban is. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy a tárgyak bemutatásához természetes alapanyagokat használjunk. Így jutottunk el odáig, hogy almaszedéshez használt ládákat kértünk kölcsön, amik a kiállítás véget értével használatba kerülnek, hiszen kezdődik az almaszezon.
– Hamarosan zár a kiállítás. Főkurátorként hogyan értékeli?
– Nagy érdeklődés övezi a szalont, jó látni, hogy családok, iskolai csoportok érkeznek, és együtt járják be a termeket.  Úgy gondolom, hogy nagyon izgalmas gondolatokat vetett fel ez a kiállítás. A gyökerekkel már több korábbi tárlat is foglalkozott: honnan indult, és hogyan élhet tovább ez a művészet. De ennyi alkotócsaládot egyszerre még sehol sem mutattak be. Újszerű gondolatot hordoz a középső terem is, ahol a kortárs művészet és a népművészet közös alkotásai láthatók. Számunkra a fiatalok bemutatása a legfontosabb. A tárlathoz kísérőprogramok is kapcsolódtak. Egy kerekasztal-beszélgetésen például azt vizsgáltuk építészek segítségével, Makovecz Imre nyomdokain járva, hogy a kortársakra hogyan hat a népi építészet, és mi az, ami ma használható, továbbvihető belőle. Július 6-án egy másik beszélgetés a népi alkotóművészek jövőjéről szól majd. Ezt a témát járjuk körül azzal a harminchárom fiatallal, akiknek a művei a kiállítótérben láthatók. A szalon programjához gyermekfoglalkozások is tartoztak, és készült egy füzet, amit a kicsik hazavihetnek magukkal: nem veszti érvényét, mivel az egész tavaszi-nyár eleji ünnepkör feldolgozása benne van mesékkel, mondókákkal, rajzos, játékos feladatokkal. Szakmai tárlatvezetéseket is tartottunk, többek között alkotókkal, Vidák Istvánnal és Nagy Marival, valamint Petrás Mária és Sebestyén Márta énekesekkel. A Múzeumok Éjszakáján is sokan látogattak el a programjainkra. Ki kell emelnem Pap Gábor művészettörténészt, aki szakértőként közreműködött a kiállítás megrendezésében, és nagy érdeklődés mellett tartott előadást a szalonban Jó pásztorok hagyatéka címmel.
A tárlat létrehozásában az MMA Népművészeti Tagozata kiválóan együtt tudott működni a Népművészeti Egyesületek Szövetségével. Nagyon sok segítséget kaptunk a szövetségtől a tárgyak kiválasztásában, Kolozsvári István elnök és Igyártó Gabriella ügyvezető igazgató pedig társkurátorként is részt vett a II. Népművészeti Nemzeti Szalon megvalósításában.