A moldvai csángók népi építészete
„Rossz ember az, mellyik i szeget nem tud csánni e háza miatt" (Rossz gazda, ki maga házára egy szeget faragni nem tud.)
Mednyánszky Miklós új könyvében a moldvai csángók történetét, tárgyalkotó kultúráját, építészeti szokásait és hagyományait veszi górcső alá. A könyv kiadását a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
Hiánypótló irodalmat tarthat kezében az olvasó, hiszen tartalmas összefoglalója született az Erdélyből elvándorolt magyar testvéreink népi építészetéről. A Kós Károly-díjas műemlékvédő szerző legelőször külön fejezetben ismerteti, hogy valójában kik is azok a Kárpátokról keletre élő magyarok, akiket csángóknak nevezünk. Mielőtt Mednyánszky rátérne könyve fő témájára, bemutatja azokat a néprajzi, történelemtudományi nézeteket, amelyek a csángó nép vándorlását taglalják.
A hányattatott sorsú moldvai csángók hosszú időkig még a közismerten szegény székelységnél is rosszabb körülmények között éltek – derül ki könyvből. A szerző külön figyelmet szentel dr. Kós Károlynak, a népi építészet egyik legnagyobb szakértőjének is, aki munkássága alatt kiemelten foglalkozott a csángók építőmesterségével.
Mednyánszky Miklós kellő részletességgel tárja fel a csángó települések kialakulását; leírja hogyan terjeszkedett tovább a népcsoport az új közösségek érkezésekor. A csángó népi építészet kutatásának nem egy olyan eredménye is volt, ami hatással volt az általános magyar építészet folyamataira is. Például a csángó települések telkeinél felfedezett udvarrendszer is ilyen, amelyben az istállókat az utca felé helyeztek el. A könyvben bemutatásra kerülnek a csángó településekre jellemző létesítmények: a falukapu – amely az 1930-as években már nem igen fordult elő magyarlakta területeken –, valamint a kerítés, a kút és a hidak is.
Szintén a moldvai csángók építészetére jellemző a sajátos, gyökérzet módjára növekvő utcaszerkezet kialakítása is. Ezek a tipikusan domboldalon futó zsákutcák, melyek neveit az ott élő családokról kapták, amelyek a mai napig változatlanok maradtak.
Nem csak az építészeknek, vagy az építészettel foglalkozó olvasóknak lehetnek érdekesek a könyvben rejlő adalékok. Korabeli és mai fotók illusztrálják ennek a fantáziadús népnek az alkotásait: erre példa a csángó udvar legjelentősebb gazdasági építménye, a jellegzetes formájú csűr, melynek elterjedése a csángó állattenyésztés 19. század végén történt fellendülése következtében indult el.
A könyv persze főként szakmabeliek számára íródott, hiszen részletesen elemzi a csángókra jellemző építészeti sajátosságokat, például, hogy mire kellett ügyelni a talpgerendák elhelyezésekor, milyen módjai vannak a kötőgerendák és a talpgerendák illesztésének, valamint hogy a boronafal kirakásakor a keresztmetszetű rönköknek hogyan kell egymáshoz illeszkedniük. Mednyánszky a csángó ház belsejénél ismerteti a helyiség fő berendezési tárgyait: a tűzhelyet, a bútorokat, de szóba kerül az épület megvilágításának kérdése is.
De talán az a legérdekesebb és a legelgondoltatóbb, hogy a javarészt földműveléssel és bortermeléssel foglalkozó moldvai csángók hogyan tudták megőrizni és átültetni azokat az Erdélyből hozott szokásokat, hagyományokat, melyeket idegen körülmények között évszázadokon át sikerült fenntartaniuk.
(Mednyánszky Miklós: A moldvai csángók népi építészete. /Népi kultúra./ Budapest, 2014, Terc Kiadó, 140 o.)
A hányattatott sorsú moldvai csángók hosszú időkig még a közismerten szegény székelységnél is rosszabb körülmények között éltek – derül ki könyvből. A szerző külön figyelmet szentel dr. Kós Károlynak, a népi építészet egyik legnagyobb szakértőjének is, aki munkássága alatt kiemelten foglalkozott a csángók építőmesterségével.
Mednyánszky Miklós kellő részletességgel tárja fel a csángó települések kialakulását; leírja hogyan terjeszkedett tovább a népcsoport az új közösségek érkezésekor. A csángó népi építészet kutatásának nem egy olyan eredménye is volt, ami hatással volt az általános magyar építészet folyamataira is. Például a csángó települések telkeinél felfedezett udvarrendszer is ilyen, amelyben az istállókat az utca felé helyeztek el. A könyvben bemutatásra kerülnek a csángó településekre jellemző létesítmények: a falukapu – amely az 1930-as években már nem igen fordult elő magyarlakta területeken –, valamint a kerítés, a kút és a hidak is.
Szintén a moldvai csángók építészetére jellemző a sajátos, gyökérzet módjára növekvő utcaszerkezet kialakítása is. Ezek a tipikusan domboldalon futó zsákutcák, melyek neveit az ott élő családokról kapták, amelyek a mai napig változatlanok maradtak.
Nem csak az építészeknek, vagy az építészettel foglalkozó olvasóknak lehetnek érdekesek a könyvben rejlő adalékok. Korabeli és mai fotók illusztrálják ennek a fantáziadús népnek az alkotásait: erre példa a csángó udvar legjelentősebb gazdasági építménye, a jellegzetes formájú csűr, melynek elterjedése a csángó állattenyésztés 19. század végén történt fellendülése következtében indult el.
A könyv persze főként szakmabeliek számára íródott, hiszen részletesen elemzi a csángókra jellemző építészeti sajátosságokat, például, hogy mire kellett ügyelni a talpgerendák elhelyezésekor, milyen módjai vannak a kötőgerendák és a talpgerendák illesztésének, valamint hogy a boronafal kirakásakor a keresztmetszetű rönköknek hogyan kell egymáshoz illeszkedniük. Mednyánszky a csángó ház belsejénél ismerteti a helyiség fő berendezési tárgyait: a tűzhelyet, a bútorokat, de szóba kerül az épület megvilágításának kérdése is.
De talán az a legérdekesebb és a legelgondoltatóbb, hogy a javarészt földműveléssel és bortermeléssel foglalkozó moldvai csángók hogyan tudták megőrizni és átültetni azokat az Erdélyből hozott szokásokat, hagyományokat, melyeket idegen körülmények között évszázadokon át sikerült fenntartaniuk.
(Mednyánszky Miklós: A moldvai csángók népi építészete. /Népi kultúra./ Budapest, 2014, Terc Kiadó, 140 o.)
