Kósa Klára már 20 évesen a Népművészet Ifjú Mestere cím birtokosa, (1989-től Mestere). Művészetét soha nem egyéni passiónak tekintette, nem csak önmagát és szűk környezetét gyarapította „etűdjeivel". Mesterségbeli tudását a kezdetektől fogva a magyar tárgyalkotó népművészet sorsa mellett kiálló tudatos elköteleződésként élte meg. A zenei áthallás nem véletlen. Kósa Klára a kecskeméti ének-zenei általános iskolában tanult, ahol találkozhatott Kodály Zoltánnal. A kapcsolat egy életreszóló lélekformálódás alapjait teremtette meg nála. A zeneszerző szigorúsága megtanította őt a tanárai, a művészet és a zene tiszteletére. Beleszeretett a népdalokba, sokat énekelt, népi táncokat tanult. „Akkor és azóta is minden szó, ének, zene mélyen érint. Képek jelennek meg bennem, állandó alkotásra buzdítva. Eszembe jut egy gondolat és követi száz." E tartalmas és felhőtlen kibontakozás során találkozott Malonyai Dezső művészettörténész könyveivel. Innentől kezdve addig formálódó elhívása elhivatottsággá vált, végérvényesen elköteleződött az iparművészeten belül az agyagművesség mellett. Kodály és Malonyai hatásának ötvöződéséből alkotásaira ezután, mint zenei darabokra utal, hangzó tárgyakra, amelyek etűdként, tételként, témaként „hallatják hangjukat", kifejezve a magyar népművészet és Kósa Klára egyedi hangvételét. Kezdetben sorra születtek a kis „etűdök": étkészletek, bokályok, butellák, butykosok, kanták, tálak formájában, mára pedig életműve rengeteg tételből, témából álló szimfónia. Minden egyes kerámiája úgy készül, mintha csak az az egy lenne a világon: szívvel, tudással, lélekkel. Gyakorlati munkásságának kiteljesedése, amikor az elsajátított technikák mellett elkezdte mélyrehatóan tanulmányozni a magyarság motívumkincsinek eredetét, történetét, és üzenetét. Tüzetes és átható kutatásának célja, hogy alkotásainak mondanivalóját, kulturális örökségünk, hagyományaink jelentését a befogadó közönség is lássa – „lássák amit a tárgy mond". „Klára jól tudta, a népi iparművészet akkor válhat kultúránk részévé, ha szellemiségével hat a művészet befogadóira is." – írta laudációjában Bader Miklósné, népművész. A megfejtett szimbólumokról, jelekről, jelképekről Kósa Klára előadásokat, bemutatókat tart, kiállításosokat rendez iskolákban, könyvtárakban, művelődési és közösségi házakban, egyetemeken, illetve főiskolákon. Az ilyen eseményeken a közönség egy-egy alkotás kapcsán a tárgy több jelentésrétegét is megpillanthatja, megértheti. Művészete így teremt közeget a tárgy és a befogadó, a befogadó és hazája kultúrája között. A magyar nemzet művészetét szolgáló ars poeticája ide illeszthető be: „Jó érzés alkotni, örömet okozni, de alkotni, dolgozni csak felkészülten szabad! Mindenre figyelemmel lenni. A népművészetnek rangot kell adnunk. Én egész életemben azon voltam és azon leszek, hogy a magyar népi tárgyalkotó művészetet oda emeljem és ott tartsam, ahol helye van." Akadémiai székfoglalójában részletesen kitért még a színek és számok szimbolikájára, és természetesen a reneszánszhoz fűződő meghitt kapcsolatára. Kósa Klára harminc éve kutatja a reneszánszt, annak magyarországi szellemiségét, gondolatvilágát, de a korszakhoz és stílusirányzathoz köthető egyetemes vonatkozásokat is. Mint mondja a reneszánsz világ jelképei mind-mind láthatók a magyar népi művészetben. A paloták művészete óriási hatással volt nemcsak a paloták uraira, úrnőire, de a palotákban dolgozó egyszerű emberekre is. Ők is szerették volna magukat körülvenni szép tárgyakkal. A XVI-XVII. századra kialakult a magyar népi művészet. Bútorokat faragtak, textilt szőttek, varrtak. Fazekasok korongoltak olyan edényeket, amiből enni lehetett. A magyar paraszt okosan használati tárgyakat csinált. Ezek az emberek hittel éltek. Erkölcsiségüket meghatározta vallásuk. A vallások jeleivel körbe vették magukat: Mária kultusz, keresztek, szenteltvíztartók, és a református zsoltárok, jelentek meg a magyar paraszti világ művészetében.
Kósa Klára keramikus művészt, a reneszánsz kerámia készítés újjáélesztőjét, a Népművészet Mesterét számos díj és kitüntetés birtokosát a Magyar Művészeti Akadémia 2019. december 3-án választotta levelező tagjává. Székfoglaló előadása végén ezekkel a szavakkal köszönte meg a belé vetett bizalmat: „A Magyar Művészeti Akadémia népművészeti tagozata az igazi népi alkotások legfőbb őre, támogatója, irányítója kell legyen! Minden gondolatommal, munkámmal, előadásommal ezen leszek. Örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy tagja lehetek az Akadémiának, és remélem, az Akadémia is örömmel veszi jelenlétemet."

Báder Miklósné laudációja Kósa Klára akadémiai székfoglalójához (pdf)