Kanizsai Bálint, más helyütt Bagolai Polikárp csavargó, üstfoldozó öreg gavallér Harlekin-típusú „lótó-futó, végtelen vándorutak napszámosa". Valódi nevén Szakolczay Lajos irodalomtörténész és művészetkritikus. Írói álnevei és öntételezése olyan embert sejtet, aki túljutott a negédes cicomákon és népe zűrzivataraiban bőrig ázva, de nyitott szemmel, a hidegrázással mit sem törődve – ahogy laudátora Márkus Béla mondja róla rendíthetetlen ólomkatonaként – fürkészi a magyar irodalom határon túli sorsát. De nem csak fürkészi, hanem vándorlásai során a „nemzeti sorskérdések jelentésbirodalmának" felfedezése közben tevékenyen tesz is érte. A „végtelenül sokszínű, bevehetetlen vár" tavaly ünnepelte századik évfordulóját. Ő hatvanöt éve, éppen 1956-tól ostromolja ezt a várat, a határon túli magyar irodalmat. „Hatvanöt évvel ezelőtt, kiskamaszként, találtam rá Nagykanizsán egy újságárusnál a marosvásárhelyi Igaz Szóra. Megvettem és elcsodálkoztam – sem az iskolában, sem otthon szó sem esett Trianonról –, hát külföldön is élnek magyarok? Itt kezdődött és mindmáig tart a boldogságfutamom, a magyar értékek (együtt vagyunk erősek) összetoborzása." – vallott székfoglaló előadásán Szakolczay Lajos elhívásának momentumáról. A magyar literatúra egy tézis mentén történő kibontakoztatása jellegében és minőségében igazodik Illyés Gyula, az egyetemes magyar irodalmat jellemző szép metaforájához az ötágú síphoz. Az 1970-es évek elején, amikor irodalmi életünk csaknem természetes tényként kezelte a magyar irodalom területi részekre tagoltságát, szétszakítottságát, izoláltságát, amely helyzetet Illyés Gyula „ötágú síp"-ként jellemzett, akkor Szakolczay Lajos „példának, illetve feladatnak" tekintette, hogy összehangolja ama sípokat. Ebben a tevékenységében „öntörvényű, szuverén, a Németh László-i léleklángra és saját növéstervére figyelő ember, aki a misszióként megélt munkavégzés közben a konfliktusokat is becsülettel vállalja" – idézte Márkus Béla Ködöböcz Gábort, aki ekképp jellemezte a határon túli magyar irodalom recepcióját érintő mulasztásokra érzékenyen reagáló embert. Ezt ellensúlyozva Szakolczay Lajos irodalomtörténészként, kritikusként, művészeti íróként és szerkesztőként is életfeladatul tűzte ki a méltánytalanságokat elszenvedő kisebbségi magyar irodalom revideálását és az értéktisztelet helyreállítását.
Szakolczay Lajos életének és munkásságának, vállalásának vezérmotívuma, útmutatója és erkölcsi zsinórmértéke Kós Károly emberi minősége és szavai voltak: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak." Előadásában tulajdonképpen a határon túli magyar irodalom laudációját adja, számos fontos eseményre kitérve, és megemlítve az elszakított területekre jellemző műfajokat, sajátosságokat és szerzőket, mindazokat, akik életben és éberen tartották a magyar literatúra corpusát. A kisebbségben élő felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, erdélyi magyarság irodalma önálló terrénum lett, folyóiratokkal, könyvkiadással, művekkel, művelődési rendszerrel – mondja. A cél pedig a kellő súlypontozás, annak érdekében, hogy ne szoruljanak ki tehetséges alkotók az egyetemes magyar irodalom kánonjából. Ehhez nem elég az írók, költők, műfordítók elköteleződése anyanyelvünk, kultúránk, hagyományaink iránt, a tehetség és a mesterségbeli tudás mellett kell az egész szakma kiegészítő apparátusa: „hogy működjék egy szervezet, szükség van a művek megmérésére, ez az irodalomtörténészek, szerkesztők és kritikusok dolga." Nagyon fontos tehát a könyvkiadók, folyóiratok és lapok munkája is, akik a beszűkült mozgásteret rendre létrehozó dehumanizált politikai játszmák ellenére is megjelentetik, terjesztik az arra érdemes, az írás valamely területén kiteljesedő szerzőket és műveiket, eljuttatva őket így méltó helyükre, a Parnasszusra. Öröm az ürömben, hogy a haldokló nyugati irodalomnak ironikus módon '56 adott újabb teret és inspirációt, olyan neveket felsorakoztatva, mint Márai Sándor, Határ Győző, Faludy György, Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Tűz Tamás, vagy néhai akadémikusunk Makkai Ádám. Noha, ahogy Szakolczay fogalmaz, Erdélytől Bécsen keresztül Washingtonig, és Münchentől Torontóig a határtalan literatúra kapott helyet, erő- és értékviszony tekintetében Erdély viszi a vezető szerepet, hiszen „csodája és ereje", már Trianon előtt is jócskán megvolt. Ha a műfajokra tekintünk, akárcsak az egyetemes magyar irodalomban, a költészeté a főszerep. Itt is Erdély és a nyugati magyar irodalom lírikusai állnak az élen, széppróza és dráma tekintetében ugyanez a tendencia figyelhető meg, igaz utóbbi a legkevésbé exponált műfaj mind közül. A nagy formátumú korszakos korrajzok, regény-panorámák, novellisztikák mellett, az irodalomtörténész megemlíti pl. Sütő András irodalmi szociográfiának beillő regényét is, az Anyám könnyű álmot ígér, ami a Mezőséget, a szórványban szenvedők hétköznapjait emelte az égbe. Szakolczay Lajos élő lexikonként, katalógusként archiválja a határon túli magyar irodalom teljesítményeit, számos akadémikusunk munkásságát is megemlítve.

Márkus Béla laudációja Szakolczay Lajos akadémiai székfoglalójához (pdf)

Szakolczay Lajos
irodalomtörténész, művészetkritikus
Nagykanizsa, 1941. február 27.
Az MMA levelező tagja (2019–)
Művészetelméleti Tagozat
 
Díjak: József Attila-díj (1995); Kölcsey-díj (1995); Hídverő-díj (2007); Prokop Péter-díj (2009); a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011); Arany János-díj (2012); Tamási Áron-díj (2012); Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Írói Díja (2014); a Magyar Írószövetség örökös tagja (2015); Széchenyi-díj (2016); Supka Magdolna-díj (2019)