A laudátor, Wehner Tibor művészettörténész méltató szavait azzal kezdte, hogy Verebes György festőművész a délvidéki Zenta szülötte és ahhoz, hogy munkásságát megismerhessük „a művész arcát faggassuk, amely Janus arc". Két, egymással ellentétes oldalát tárta elénk: „a történések szabdalta, eseménydús, zajos, a nyilvánosság elé tárt ábrázatot és a tűnődő, meditatív, filozófiai kérdésekbe mélyedt, visszavonultságba húzódó orcát". Az egyik arc a színházi díszlettervezői és a zeneszerzői munkásságot, továbbá a művészetpedagógusi, a reklámgrafikai és galériavezetői munkálatokat mutatja, a másik arc pedig az elmélyült alkotómunkát végző festő arca, akinek festményei és grafikái összefüggő rendszerekbe illeszkednek és „a létértelmezési meditációk transzcendens világába kalauzolnak".
Az Alvó titánok és a Kezek képsorozatainak motívumaiban a lehunyt szemű arcok és a kezek jelentenek álomszerűséget, az álomittasságban öltenek testet, amely eltávolít a realitásoktól és a szürreáliák világához közelít. Verebes György arc- és kéz-képeinek jelentésköreit kutatva felismerhető: az arcok nem emberi arcok, hanem titán-portrék, a kezek pedig nem egyszerű kezek, hanem mudrák, vagyis távol-keleti, ősi kéz-jóga helyzetek leképezései.
Miért az ókori mitológiai alakokat ábrázolja? – teszi fel a kérdést a laudátor. A szimbolikus tartalmak, párhuzamok, példák és tanulságok miatt. Erő vagy bölcsesség nyerhető a mudrákból. Ez vezet el a művek által elért meditációk teréhez, belső énünk felé fordulás ösztönzéséhez, megérinthet bennünket a lét metafizikus, transzcendens sugárzása.
Verebes György előadásában előrebocsájtotta, hogy vallomásszerű székfoglalót hallhatnak tőle: személyes útvonal a személy fölöttihez, az időt használva az időn túlra, az időn fölöttire.
Előadását A kamasz című festményének bemutatásával kezdte, hiszen ő is valaminek a kapujában áll, ahol az isteni kamasz is szemtől szembe látta Istent. Ez a figura úgy is ismert, mint a keleti kultúrkörben, az Indiai térségben egy hegyi tó vizén megszületett isteni kamasz, vagy a bibliai Hénoch, az isteni kamasz, ők szemtől szemben látják istent.
Elmondta: rajzoló gyerekként nőtt fel Zentán a vegyipari iskolában, gyerekkori rajzait szülei vitték Budapestre, mert kíváncsiak voltak rá, hogy élethivatásszerűen érdemes-e ezzel foglalkoznia. Végül a főiskola grafikai szakára került, ahol képgrafikusi diplomát szerzett. Ezért grafikus és festőművésznek tartja magát.
A kecskeméti alkotóházban egy tájkép-megrendelés alkalmában felfedezett a képén egy arcot, a tájból kibontakozott számára az arc. Ez a térszerűség tájképet, meditációs látványélményt jelent számára. Egy másik alkotás közben fedezte fel, hogy az ujja egy szikla, egy hegy. Ez egy különleges látás volt, ami a saját ujjpercét hegy méretűnek látta, ez indította el a titánok történetét. Érdeklődni kezdett az egzisztenciális kérdések iránt: ki döntött a létezéséről, ki is ő valójában? Ezek később megmagyarázták a festmények létrejöttét is. Kifejtette: mi magunk tarjuk egyben a világot, a testünket mi készítjük el ebbe a világba, a képességünkkel és akaratunkkal. Ezért jelennek meg a festményein arcok és kezek. Képeit olyan szándékkal készíti, hogy elmélyülési objektummá váljanak. Az Alvó titánok című könyvében található néhány fragmentumszerű idézet, ami hitvallásnak is tekinthető, hogy miért ilyen figurálisak ezek a képek. Székfoglaló előadását rövid videó bejátszással zárta kiállításáról, amit az észak-komáromi Limes kiállítóhelyen rendeztek.
Stefanovits Péter levezető elnök megköszönte az akadémikusnak, hogy ennyire közel engedte magához a hallgatóságot, valamint külön megköszönte a szolnoki művésztelepen végzett munkáját és a művészt, aki nem csak magát, hanem a szélesebb nemzeti kultúrát is élteti. Rátóti Zoltán elnökségi tag azzal zárta a székfoglalót, hogy Verebes György megfogalmazta a minden művész számára követendő utat, kijelölte azzal a mondatával, hogy: „meg kéne találni a küzdelemnek véget vetőt".