Buglya Sándor köszöntötte a jelenlévőket, majd felkérte Berecz Andrást, hogy mondja el méltató szavait, aki laudációját e szavakkal kezdte: „Kása Béla jellemzéséhez hozzátartozik, hogy egy népdalénekes-mesemondót kért fel erre a megtisztelő szerepre. Hiszen ő az erdélyi népzene és a táncház krónikásaként népzenét is gyűjtött és főleg az erdélyi, hagyományos zenét játszó zenészeket fényképezte. A zenészek fotózásakor emellett magát a zenét is fényképezni tudja. Berecz András az egykori kedves pályatárs, Balla Demeter szavait idézte: „Kása Béla fotói által többet tudhatunk meg az erdélyi emberekről, mintha mi magunk járnánk ott. Fontosabbnak tartja, akit fényképez, mint önmagát. A szakadatlan időből észrevétlen metszi ki örökkön élő pillanatait." Nemcsak egy letűnőben lévő világot örökített meg, de a mítoszt is megteremtette köré. Berecz András kiemelte: „Kása Nyugat-Indiában is hamar barátságot kötöttaz emberekkel, fotói azt az otthonosságot örökítették meg, amely a pici kunyhókban és a nagy lelkekben él.  Alkotásai mindig tükrözik az emberi és a művészi minőséget. Berecz András méltató szavait így zárta: „Kása Béla fotográfus, a táncház krónikása – utazásai során hatalmas életművel most megérkezett ide is, a Magyar Művészeti Akadémiára. El ne szalasszátok!"

Kása Béla székfoglaló előadásában felidézte az elindulás időszakát: „Vándorútjaim során kelet és nyugat között jártam. Miközben az embert kerestem, világokra találtam, olyanokra, mint az erdélyi muzsikusoké. Munkám során figyeltem és megörökítettem az embereket.  A szakmát az élettel együtt éltem és tanultam, így találtam rá a hivatásomra. Az Ikrek jegyében születettem, ez sok mindenre magyarázatot ad. Hiszen örök nyugtalanság és úton levés jellemzett. Csillagjegyem kettőssége végigkísérte az életemet, a pályafutásomat. Idestova hetven éve folyamatosan úton vagyok. Gyermekkoromat Magyarországon töltöttem, de a kamaszkoromat a hajdani NSZK-ban. Zenekart alapítottam. Az egyik zenésztársam vitt el először egy fotólaborba. Azóta a fotózás és a zene átszövi az egész életemet.

Egy 1973-as erdélyi utazás fordulópontot jelentett az életemben és szakmailag is kijelölte számomra a követendő irányt. Felismertem azt, hogy a munkámat csak akkor tudom hitelesen és szívvel-lélekkel végezni, ha a témaválasztás belső igényből fakad, ha ezáltal közvetlen kapcsolódási pontot is találok a témával. Felfedeztem az érintetlen „tündérkertet", Erdélyországot, amelyben a paraszti kultúra majd minden eleme él még, és ahol szeretett anyanyelvemet beszélik. Itt éreztem azt, hogy megtaláltam a témát, a helyet, a nyelvet, a zenét és a hangszerek mögött az embert. Reklámfotósként rájöttem arra, hogy ez más terep, ehhez a világhoz más hozzáállásra van szükség. Hiszen ez maga az élet, ahol hús-vér emberekkel, szokásaikkal, kultúrájukkal, hitükkel kerülök bizalmas kapcsolatba. Olthatatlan vágyat éreztem ezeknek az embereknek a megismerésére és azt is megtanultam, hogyan lehet belehelyezkedni egy adott szituációba úgy, hogy a jelenlétem ne legyen idegen."

Kása Béla felidézte az 1973-as erdélyi út utolsó állomását: „Széken  megismerkedtem  ifj. Csoóri Sándor népzenésszel, attól fogva az erdélyi zenét éppúgy meg akartam ismerni, mint Erdély sokszínű vidékeit vagy az ott élő embereket. Ez a felismerés egybeesett a hazai népzenei revival mozgalom kibontakozásával. Sokan segítettek, bátorították ebben.  Például dr. Martin György Tinka és Kallós Zoltán. Ezen ismeretségek olyan barátságokká váltak, mint például a Berecz Andrással köttetett. Ezek az emberek hatottak rám, és vezettek rá arra, hogy akkor lesz mélyebb rálátásom a dolgokra, ha magam is zenész leszek. Megtanultam hangszeren játszani. Ez a tudás pedig sajátos tapasztalatokkal és helyzetekkel gazdagította az életemet.

Kása Béla ezzel kapcsolatban Robert Capa híres mondatát idézte: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel". Ugyanakkor ezt kiegészítette a következővel: „Az érzelmi és szociális közelség az, ami igazán számít, fotóim alanyai az évek alatt ismerőseimmé és barátokká váltak. Egy cél vezetett, a felvételeken az embert akartam megörökíteni. A hagyományos paraszti környezetben akkor még virágzó népzenei kultúrát, ennek az életformának a nemességét igyekeztem fotózni. Ezért megtanultam az alkalmazkodás, a belehelyezkedés attitűdjét, ami a megfigyelésen, az azonosuláson és a megismerésen keresztül vezetett a célhoz. Igyekeztem nem feltűnni, hanem részt vállalni a helyzetekben, például egy temetés fotózása közben.

A népzenei kultúra iránt az 1980-as évek elején a hazai fiatalság is nagy érdeklődést mutatott. Ezzel egyidőben Kása Béla fotográfiái is a figyelmük középpontjába került. Ő pedig szisztematikusan kutatni kezdte a tájegységeket. A fényképeken kívül hangfelvételeket is készített, az Ormánságtól Moldváig megkereste a helyi zenészeket, akikkel együtt muzsikálhatott, és csak a közös zenélést követően került elő a fényképezőgépe. A fotózás aktusa ritka, ünnepi pillanat volt, ezért a képeken szereplő emberek szépen fel is öltöztek, a képeket pedig becses helyen őrizték.

Kása Béla úgy tartja, hogy fotói akkor teljesek, ha a fényképezett személyen kívül sikerül belekomponálnia azt a képet is, amit ő maga épített fel. Ennek elengedhetetlen mozzanata a miliő kiválasztása, amely szociográfiai információkkal is szolgál, ugyanakkor stilizál is. A stilizáció pedig egyfajta emelkedettséget kölcsönöz a témának.

Kása Béla székfoglaló előadását e szavakkal zárta. „Hálás vagyok a sorsnak, hogy fotográfus lettem."
Ezt követően az elnökség képviseletében Haris László mondott zárszót, megköszönve Kása Béla értékes székfoglaló beszédét.