Dévényi Sándor laudációja elején a Délvidékről beszélt, ahonnan Tóth Vilmos származik. Úgy fogalmazott, ez az összetett szó, akár varázslatos képzeteket is kelthetne bennünk. Forró, buja tájat, ismeretlen, vonzó vidéket. Mi magyarok, mégis, inkább az elveszett haza egy darabját értjük, érezzük a szó mögött. A név igazán csak a trianoni döntés után terjedt el, a középkorban inkább Alvidéknek hívták e tájat, ahol a Duna elhagyja Kárpátiát. Tóth Vilmos tartja magát Hamvas Béla intelméhez: „Az elveszett mitikus kép felmerülése még nem teszi élővé a hagyományt. Ha kibontását nem folytatják, akár újabb babonák és újabb erőszak tárgya lehet. A mítosztudat felmerülése jelenkortudat nélkül irreális. A folytatás sohasem utánzás, hanem az, ami: Folytatás!"

Dévényi hangsúlyozta, hogy Tóth Vilmos a kilencvenes évek elején, egy Makovecz-tervben való közreműködés, a szabadkai Népkör felújítása kapcsán ismerte meg Makovecz Imre szellemiségét. Mint vallja, a reveláció erejével ismerte föl ebben a gondolatiságban megvalósítandó építészi életcélját. Főképp ezután születnek életművének jelentős alkotásai.

Ezek közül megemlített néhány fontosabbat: az irodaházat Martonoson, Magyarkanizsa főutcáján a városi minőséget képviselő többszintes lakóépületet, Tóthfalun a parasztházat magába fogadó óvoda épületét, Nosza és Bogaras római katolikus templomát, az oromhegyesi faluházat pedig életműve fontos állomásaiként említette meg.

A széles körű ismertséget a 2003 és 2004 között, a Lajta Béla tervezte tűzoltólaktanyától pár telekre megépült zentai Magyar Művelődési Intézet hozta meg számára. Hitvallása szerint az épület a Délvidék három fő táját jelképezi. Megjelenik a Szerémség ortodox hagyománya, a Bácska magyar építészete és az együttest összefogóan, a Bánság végtelen síkjára boruló égboltot idéző kupola látványa. Dévényi szerint Tóth Vilmos emberi tartása, építőművészi alkotása által a Magyar Művészeti Akadémia fénye növekedik.

Tóth Vilmos székfoglaló előadását azzal kezdte, hogy a szabadkai építészeti szakközépiskolában alapozta meg építészeti szaktudását 1969 és 1971 között, majd a belgrádi Építőművészeti Egyetemen tanult tovább. 1978-ban okleveles építőművészmérnöki diplomát szerzett (Diplomirani Inženjer Arhitekt).

A szabadkai szakközépiskola azért volt fontos számára, mert itt alapos és részletes hagyományos építészeti tudást kapott, aminek nagy hasznát vette a későbbiekben a tervezésben és a kivitelezőkkel való egyeztetésekben is.

„Végzős középiskolás voltam amikor érdeklődni kezdtem a magyar népművészet iránt. Minden érdekelt, ami magyar. Magyarországi folyóiratok és könyvek segítségével ismerkedtem a magyar népművészettel, a népi építészettel, a századforduló magyar építészetével. Kezdtem keresni a választ arra a kérdésre, hogy nálunk – a mi vidékünkön – mi maradt meg mindebből. Egyetemista éveim alatt ismertem meg Ybl Miklós, Lajta Béla, Kós Károly, Lechner Ödön, Komor Marcell, Jakab Dezső nevét és munkáikat" – emelte ki az építész.

Figyelni kezdte a kortárs magyar építészeti életet és az organikus építészeti mozgalom híreit. Megismerkedett jelentős alkotókkal és munkáikkal. Csete György, Makovecz Imre, Finta József, Kerényi József váltak a példaképeivé. A magyarkanizsai Építőipari Kombinát tervezőirodájában 1979. augusztus 15-én kezdett el dolgozni, a kötelező katonai szolgálat letöltése után. Mivel jó helyre került, nem bánta meg. A kanizsai tervezőirodában tizenkét évet dolgozott. Ahol készített épületfelújítási terveket, tervezett irodaházat, majolikagyárat, iskolát, lakóházakat, mozit, családi házat és sok egyebet.

Tóth Vilmos előadásában kitért arra, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek második felében egyre kevesebb munka volt az irodában. Jugoszláviában is szaporodtak a gondok, nagyobb lett az ellentét a tagköztársaságok között. Végül a köztársaságok kiváltak a szövetségből és önálló államokat alapítottak. Hasonló történt a kanizsai Építőipari Kombináttal is, a részlegek kiváltak és önálló vállalatokká alakultak. Baráti kapcsolatai révén, 1991-ben bekerült a szabadkai Népkör Művelődési Központ épületeinek felújításával, átépítésével és bővítésével foglalkozó csapatba, így ismerte meg Makovecz Imrét és a Kós Károly Egyesülést. „A kanizsai tervezőirodával közösen készítettük a magyarországi tervdokumentáció szerbiai honosítását. A közös munka eredménye lett, hogy megismerkedtem a Kós Károly Egyesüléssel és annak tagjaival. Mondhatom, olyan volt ez számomra, mintha ekkor ismerkedtem volna meg az igazi építészeti tervezéssel és a tervkészítés tudományával. Megváltozott az életem. Hazaértem" – jelentette ki.

A kilencvenes években zajlott a délszláv háború, de nem települt át, mert feleségével hosszú tépelődés után úgy döntött, hogy maradnak, Istenre bízták a sorsunkat. 1991 és 1992-ben készült a horgosi Vitamin irodaház terve, valamint a zimonići (Ilonafalu) pravoszláv templom terve is. 1993-ban Zentára, a Szép utcába egy nagy, többlakásos emeletes lakóházat terveztek, a földszinten üzlethelyiségekkel, de ez sajnos nem épült meg. Emellett a környező településekre több családi ház tervét készítette el.

A következő években javulni kezdett a politikai és gazdasági helyzet. Meghívásos pályázatot írtak ki a zentai csata háromszázadik évfordulójára és Lisieux-i Kis Szent Teréz halálának századik évfordulójára épülő emléktemplom megtervezésére. A pályázaton Tóth Vilmos terveit tartották a legjobbnak, őt bízták meg a munkával. Magyarországi támogatással 2017-ben fejeződött be az építkezés és a zentai csata háromszázhuszadik évfordulóján ünnepélyesen felszentelték.

A kanizsaiak régi álma volt, hogy felújítsák a Vigadó épületét, mely a Népkertben áll. Az épületet Csuka Sándor, városi főmérnök tervezte a 19. század végén. A szabadkai Műemlékvédelmi Intézet jóváhagyásával készítették el a terveket. Helytörténeti múzeum, konferenciaterem, kávézó, tálalókonyha, irodák és kísérőhelyiségek kaptak helyet benne. Az építész úgy igyekezett helyreállítani, kibővíteni az épületet, hogy annak régi látványa ne károsodjon. Igaz, meg kellett felelni az új szabványoknak, előírásoknak, amelyek kezdték eluralni a szakmát. Tóth Vilmos sajnálattal adta tudtul, hogy valószínűleg ez a projekt nem valósul meg.